„Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak egy fia volt, de ennek is hol adott enni, hol nem. Adott volna szegény feje, de mikor volt mit, s mikor nem. Azt mondja egyszer a fiú az anyjának, hogy ő bizony nem sanyarog többet itthon, elmegy szerencsepróbálni.
Sírt a szegény asszony, hogy most kifogy az egyetlen fiából, de azt sem mondhatta: maradj veszteg, édes szép fiam, tejbe-vajba fürösztgetlek, hasábfával kenegetlek, mert nemhogy tej, vaj lett volna, de még hasábfa sem volt.
Közmént legyen mondva, a fiút Palkónak hívták, s olyan szép legényecske volt, hogy nem akadt párja hét puszta határban.
Mondom, hogy sírt az asszony keservesen, de mégiscsak feltarisznyálta Palkót hamuba sült pogácsával, s isten hírével útnak eresztette.
Ment, mendegélt szép Palkó hegyeken, völgyeken keresztül, s estére kelve egy sűrű rengetegbe ért. Ahogy ment a rengetegben, messze, messze meglát valami gyenge világot, de az olyan kicsinek tetszett, mint a gyertya világa. Ment egyenesen abban az irányban, s hát a gyertyavilág erősödik, nagyobbodik, s mikor egy hajításnyira lehetett attól, akkora tűz volt, mintha egy nagy kontignáció ház égett volna.
„”Jaj – gondolja magában Palkó -, bizonyosan óriások lakhatnak ott!””
Na, azt eltalálta, mert csakugyan ott hemmedezett a tűz körül egy éktelen nagy óriás s mellette a fiai. Éppen szalonnát pirítottak.
– Egy életem, egy halálom! – mondja Palkó, s nagy bátran odament a tűzhöz. Levette a kalapját, s köszönt illendőképpen:
– Adjon isten, jó estét, apámuram!
Megfordul az óriás, s mordul egyet, de nagyot:
– Ne, te, ne, miféle emberizink jár itt?
Felelt Palkó:
– Én vagyok, apámuram.
– Hát ki s mi vagy te?
– Szegény legény vagyok, szolgálatot keresek, apámuram.
– No, köszönd, hogy apámuramnak szólítottál – mondá az óriás -, mert megpirítottalak volna a tűz lángján! Telepedj le, édes fiam!
Palkó leült az óriás fiai mellé, azok jóltartották pirított szalonnával, aztán lefeküdt, s aludott, mint a bunda.
Reggel, mikor fölkelnek, kérdi az öreg óriás:
– Hát, Palkó fiam, hová mégy szolgálatba?
– Én bizony, édes apámuram, a királyhoz szeretnék menni, mert hallottam, hogy ott három nap egy esztendő, s becsületesen megfizetik a szegény legény bérét.
– Hej, fiam, messze lakik a király! A talpad elvásik, amíg odaérsz. Hanem ne búsulj, ülj a nyakamba, fogontozz jól az üstökömbe, s én elviszlek a király városába.
Felült Palkó az óriás nyakába, de azt mondja neki az óriás:
– Palkó fiam, hunyd bé a szemedet, mert különben leszédülsz, s ízzé-porrá törik minden porcikád!
Palkó behunyta a szemét, s az óriás csak megemelinté a lábát, s egyik hegyről átlépett a másik hegy tetejére. Második emelintésre egy tengert lépett átal, harmadika emelintésre egy olyan magas hegyre lépett, hogy a feje az eget verte. Ekkor megállott, egyet nagyot szusszant, s mondja Palkónak:
– Nyisd ki a szemedet, Palkó fiam, mit látsz?
– Látok – mondá Palkó – messze, messze valami gyenge fehérséget. Vajon mi lehet az, apámuram?
– Az a király fellegvárának a karéja, Palkó fiam. De csak hunyd be a szemedet esmétlen.
Mikor az óriás hármat lépett, mondja Palkónak:
– Nyisd ki a szemedet, édes fiam, mit látsz?
– Ha jól szemlélem, házat látok, apámuram.
– Az a király fellegvára, Palkó fiam. Most még csak egy házacskának látod, de majd megnövekedik, csak hunyd be a szemedet.
Behunyta Palkó a szemét, s belefogódzott az óriás üstökébe magyarosan. No, ezt ugyan jól tette, mert olyan forgószél kerekedett, hogy ha kezével,